Kiírlak magamból, meggyógyulok.
Állok
melletted, mint máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek
szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem. Most úgy teszel,
mintha, aztán mégsem, és én nem nézek Rád, közömbös leszek, mostantól az
akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap.
Mint egy perce még. Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha
másvalaki volnál és én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt,
akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsímogatni a fejed, nyugtatón és
forrón és kinevethetően és banálisan. Nem akarom a szemedet nézni, amíg
könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom, hogy megcsókolj.
De mosolygok is Rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük
ostobán a semmit. Hétköznapi leszek Veled. Nem vagyunk ünnep többé, kár,
hogy egyetlen percre se voltunk. Nehéz a szívem, de majd ha akarom, nem
fáj. Nevetek magamon, új-kamaszként: mindegy, ugye, mindegy? Gondolsz -
e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz? Jó így? Így jó most? Már
nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek
ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak és nem akarok a
testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy
megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem,
inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így
akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése