Pajzs....

 Ütött kopott, régi, de még mindig hasznos. Nem olyan átlagos, amit az ember maga elé tart, ha megtámadják. De nem ám! Ez a pajzs az elmémet védi meg. Hogy mitől? Mostanság leginkább semmitől, mert - szándékosan, vagy önkéntelenül -, de nem hagyom. Elraktam a pajzsot, a szekrény mélyébe. Arra szolgálna ez a kis védelem, hogy a rossz érzéseket távol tartsa. Mint a hiányérzet, a csalódottság, a kudarc élménye, a vereség gondolata, és hasonló bajos dolgok. Itt ott felüti fejét a hiány. Emiatt a vacak érzés miatt hoztam létre ezt a pajzsot annak idején. Vagyis leginkább emiatt az érzés miatt. Felbukkan a félelem. Gondolatok, amiket igyekeznék távol tartani magamtól. Negativitás. Annyira utálom ezt. Nem is értem, miért nem veszek erőt magamon, és szedem elő a pajzsot. (Valószínűleg, mert már nem vagyok képes rá...) Mindig elhatározom, de aztán mindig el is pártolok az ötlettől. Valami eltántorít. Pedig milyen hasznos lenne, ha nem sajnálnám le önmagam... Ha legalább annyi erőm lenne, hogy felálljak és a szekrényhez sétáljak az ócska pajzsért... Ehelyett mit csinálok?! Csak ülök a sarokban, és az arcom  kezembe temetem, hogy ne lássam magam körül a szörnyűségeket. Sajnálatra méltó. Gyűlölöm az érzést, hogy egy kis segítségre lenne szükségem. Talán ezért, talán más okból, talán a remény villant fel  szemem előtt... De úgy döntök, úgy kell döntenem, hogy összeszorítom a fogam, és a hasogató éles, szúró fájdalom, a fülsüketítő negatív gondolatok okozta fejfájás, és a zsibbadtság ellenére valahogyan eljutok egyedül ahhoz az átkozott szekrényhez. Mert én ilyen vagyok. Ha megint összecsuklik a lábam félúton, akkor is meg fogok próbálni odajutni. Elvégre, ha mindig félúton bukom el, a fele távolságot akkor is megteszem az útból, nem?!...
Remélem, ha visszaillesztem a pajzsot a helyére, a kedvenc valódi mosolyom is a helyére kerül.